Ő + Ő - rövid, de ütős

Pénteken mutatták be a Thália Mikroszínpadon az Ő + Ő című darabot Szabó Győző, és Nagy Enikő főszereplésével. A kétszereplős előadás kicsivel több, mint egy óra, és már az első perctől kezdve magával ragad.
Már rég túlléptünk azon, hogy a színház alapvetően akkor kezdődik, amikor a lámpák elhalványulása utána felvonják a hatalmas, függönyt, és mi átszellemülten átadjuk magunkat a színészek játékának, és a darab történetének. A modern színház ennél már jóval másabb, már nem ragaszkodunk annyira a konvencionális kezdéskellékekhez.
A két színész már a nézők helykeresésekor ott ültek a színpadon. Az egyébként is kis légterű Mikroszínpad ettől hirtelen már nem tűnik igazi, nagybetűs színháznak, inkább csak megfigyelői lettünk egy hétköznapi jelenetnek. Egy férfi, és egy nő utazik a vonaton. A férfinek feltűnik a nő szépsége, és odaül hozzá, beszélgetni próbál vele. A nő eleinte elutasító, de végül belemegy az ismerkedésbe. A két ember között rövid idő alatt mély érzelmekről szóló beszélgetés bontakozik ki. A hirtelen jött ismeretség ellenére elmesélik egymásnak életüket, egészen pontosan a párkapcsolati gondjaikat, legkedvesebb emlékeiket. Így végigkísérhetjük kettőjük kapcsolatait egészen az első pillantástól a házasságig.

A statikus szituációhoz képest dinamikus vonalvezetésű a darab, az elektronikus kísérő zene különös tempót ad, nem enged minket teljes mértékben elmélyedni az érzésekben, és ad némi szusszanásnyi időt két történet között. Szabó Győző és Nagy Enikő között izzik a levegő, tökéletes választások voltak erre a két, meglehetősen összetett, és nehéz szerepre.
Az eleinte életszerűtlennek tűnő dialógusok egy pillanat alatt a helyükre rázódnak, ugyanis a darab végén egy hatalmas csavar van. A helyére kerül minden. Bennem felbolydult valami, de csakis a jó értelemben. Tömény az színházban töltött egy óra, de  amíg tart, ezt nem vesszük észre.
A színházból kifele menet mégis eszembe jut: forduljunk vissza, és inkább nézzük tovább, hogy mi lesz a már megismert karakterek sorsa.

Poligamy vázlatokban

Ez most kicsit új: a bejegyzést meghagyom vázlataiban. :)

Néhány napja hever már itt a blog-éterben ez a színházi beszámoló-vázlat, s ez idő alatt megért a szöveg. Jó ez így, gondoltam magamban. Gondolatok csak kissé rendszerezve, de annál spontánabb módon.

Megnéztük a Poligamyt a Madáchban.
A sztorit valószínűleg mindenki ismeri, ha mégsem, akkor katt ide! (A darabot a film alapján rendezték, csupán egy-két dolgot változtatva meg.)
Nekem a színház is új, mindig van felfedezni való Pest-Budán.
de a székek azért szűkösek, a nézőtér pedig dugig volt

meg is érte, mert... sokminden miatt, részletek lentebb.

- egyszerű, ütős poénok, tökéletes vasárnap esti kikapcsolódást nyújtott.
- aki akar gondolkodik, de nem muszáj, pusztán szórakoztat
Amin lehet gondolkodni, az saját magunk. A kapcsolataink, most itt inkább a szerelmi párkapcsolatokra szűkítve.
a néző felismeri az egykori önmagát vagy az eljövendő helyzeteken elmélkedhet persze csakis könnyed, vicces helyzetekbe ágyazva. ha rosszban vagy a pároddal azért, ha pedig épp minden rózsaszín akkor azért éri meg elmenni a darabra. a problémákat is lehet viccesen megoldani, áthidalni.

- a női főszereplő különböző személyiségei, akik váltják egymást természetesen nagyon sarkítottak
de kicsit mindannyian ők vagyunk, csak a való életben néhol gyorsabb néhol lassabb és kevésbé erőteljes személyiség-cserékben.






sajnos a férfi jelleme túl egyszerű. Ahogy cserélődtek a női jellemek, ő mindig ugyanarról a pontról indult, csak a végén - mikor találkozik az igazinak hitt Lillával - eszmél fel és lép előre a kapcsolatukról való gondolkodásban.



Ami nagyon szuper volt, és musicalen én még nem szerettem ennyire a zenét külön: a személyiségekkel a hangulatok, a zenei stílusok is változtak, és ez nagyon feldobta az egészet. Óramű pontossággal eltalálták a karakterekhez illő dallamokat.
mindig azt éreztem, hogy az aktuális dal a legjobb
de utána mindig tudtak feljebb menni.

• alapvetően musical sablon
• a sztori is könnyed, de mégis valahogy szuper lett összességében
• úgy komplett jó, élvezhető, felszabadító
• ilyen színház is kell, a komolyabb drámák mellé

Szóval valahogy így néz ki egy bejegyzés, mielőtt bejegyzés lesz belőle. Remélem szeretitek így is, és kedvet kaptok a darabhoz, a Madách-hoz, vagy úgy szimplán a színházhoz.

A könyvtolvaj - kétórányi melankólia

Kicsit lemaradtunk a blogolással, mert mostanában Gabi is, és én is kissé el voltunk havazva. A jó hír viszont, hogy ez alatt az elmaradt idő alatt, mindketten voltunk színházban is, és moziban is, amiről mihamarabb be fogunk számolni.
A héten sikerült végre elmennem megnézni A könyvtolvajt, amit már rég megígértem az egyik barátnőmnek. Nem igazán érdeklődtem előzetesen a film iránt, inkább csak az ígéretem miatt mondtam végül igent rá. Szerencsére.
A film első perctől kezdve megfogott. Az első képkockák alatt felcsendülő zongoradallam már belehelyezett a következő két óra hangulatába,és érzelmi béklyójába, ami végigkísért rajta. A gyönyörű látványvilág, a megkapó zene, és a főszereplő kislány kifejező barna szemei teljesen lekötik a néző figyelmét. Drámai érzelmekben bővelkedik, de ezeket nem kívülállóként tudjuk végigkövetni, hanem belehelyezve önmagunkat.

A karakterek nem túl bonyolultak, de annál inkább szerethetőek. Ennek köszönhetően közel érezzük magunkat hozzájuk, és minden negatív vagy pozitív történés ránk is hatással van.
Végre egy film, ami nem a németek felelősségére és elmarasztalhatóságára mutat rá a Holokauszt, és a II. Világháborúval kapcsolatban, hanem a nemzetet különválasztja az egyes történelmi alakoktól. Nem egy egész német népet ítéli el, hanem bizonyos személyeket. Itt láthatjuk az embert a náci egyenruha mögött, és azt, hogy milyen embernek maradni egy embertelen helyzetben.
Nem a történet csavarosságára, és a meglepő fordulatokra kell apellálni, hanem a heves érzelmek széles tárháza, és a háborús helyzet okozta szörnyűségek bemutatása a lényeges, ami egy kislány szemén keresztül még hatásosabb. A könyvek iránti csodálatát és imádatát abszolút át tudtam érezni, így könnyebben is helyezkedtem bele a karakterbe.

A sok jó mellett azonban vannak a filmnek kevésbé kiváló oldalai is. Sokszor zavaró, hogy a német és az angol nyelvet keverik. Értem én, hogy a színészek amerikaiak/ausztrálok/angolok, akik nem beszélnek németül, de sokkal autentikusabb lett volna, ha vagy teljesen hanyagolják a németet, még a köszönések erejéig is, vagy megtanulnak beszélni. A kettő keveredése nagyon furcsa, néha komikus hatást nyújtott. A már említett karakterkomplexitás nagyon gyenge, bár tény, hogy nem ezen van a hangsúly. Nincsenek igazán komoly karakterfejlődések, mindenki vagy jó vagy rossz, vagy fekete, vagy fehér, de nincs átmenet. Egyedül az édesanya az, aki változik a filmben, de ezt sem nevezhetjük igazi fejlődésnek, csak az igazi személyiség kibontakozása.
Pontosan emiatt minden főbb szereplő a szívünkhöz nő, barátokként és régi ismerősként tekintünk rájuk. Együtt örülünk velük, együtt sírunk, és együtt utáljuk a rosszakat.
Ennek az élménynek a hatására azonban olyan érzelmi hullámokat váltott ki belőlem ez a film, amilyet már nagyon régen nem tapasztaltam. Alapvetően nem vagyok egy filmen-sírós ember, de ezen nem könnyeztem, hanem azon igyekeztem, hogy ne zokogjak föl hangosan a moziteremben. Az amerikai filmekre jellemző hatásvadászat valamennyire ebben is felfedezhető, de most kivételesen nagyon is hatással volt rám.
Mindenkinek ajánlom, aki szeretne kicsit kiszakadni a valóságból. Sokan mondják - joggal - hogy ez a része a történelemnek már az unalomig ismert, de ez a film egy kicsit talán közelebbi aspektusból mutatja meg a már ismert eseményeket.

Egyszerűen izgalmas - A berni követ

Ezzel az egy jelzővel tudnám leginkább leírni az új magyar játékfilmet, mely kedd este debütált az m1-en. Azért volt briliáns, mert fél óra elteltével, vagyis majdnem a film felénél még mindig nem tudtuk, hogy miért kell Ábelnek és Bánosnak a széf kulcsa. Mindössze apró morzsákat hullajtott el a sztoriból Szász Attila rendező, mégis fenn tudta tartani az érdeklődésünket. Nem is olyan lassan együtt éreztünk Hajnival, akinek az egész elkövetkezendő élete és boldogsága függött attól, hogy Bános élve kijön-e a nagykövetségről. Átéreztük Vermes erőn felüli küzdelmét és leplezett félelmét, ahogy véletlenül sem a rendszert, hanem saját irháját próbálja menteni, látszólag magabiztosan. Tudtuk, Ábel tényleg nem akar meghalni, akármennyire is él benne az ötvenhatos eszme és tettvágy.

Új arcok

Mindez bizonyára nem csak a rendező remek storytelling képességének köszönhető, hanem a színészgárdának is. Többen mondták: "Végre egy magyar film, amiben nem szerepel Csányi László!" :) Teljesen egyetértek. Kifejezetten örültem, hogy A berni követben ugyan ismerős, de még nem annyira felkapott színészek játszottak és mutathatták meg egy új oldalukat, az addigi sorozat -vagy színházi színészet után. A sztori azonban szomjazott egy öreg rókára is: Kulka János hibátlan választás volt a berni követ szerepére. Jellemfejlődésen átesnie néhány óra alatt talán kicsit túlzás lenne, de a személyiségének kibontakozásáról már beszélhetünk. A tehetetlen, és a felesége buzdítására erősödő nagykövetből egyre inkább előbújik egy higgadt gondolkodású, az indulatok, célok és emberek mérlegelésre képes nagykövet.

Mit mondott? Mit jelent? Mit kezdjünk vele?

Örülök, hogy elkészült ez a film. Örülök, amiért leadták a köztévén, és örülök, hogy így nem csak a nemzetközi fesztiválok zsűrijeinek adatik meg a lehetőség a véleményformálásra, hanem mindannyiunknak. Azon a Magyarországon, ahol még mindig vannak titkosított akták, egy egész estés filmben kimondatni azt a főszereplőnkkel, hogy hülyeség volt kivégezni Nagy Imrét - szerintem nagy dolog. Ez a mondat még erősebb lesz azáltal, hogy valóban megtörtént eseményt dolgoz fel a film. Így nem csak arról szól, hogy valaki kitalált valamit, amire a rendezői és produceri vénája azt súgta, hogy ez majd nagyot fog aratni, hanem az igazságot a múltba helyezi vissza: a nagykövet vallomása megmutatja, hogy már akkor is, ott is kételkedtek.

Végjáték

A film utolsó néhány perce, amit a "megvilágosodás" címszóval tudnék jellemezni - és remélem nem spoilerezek - nekem kicsit a Da Vinci kódra hajazott. Tulajdonképpen már a csattanó után, az utolsó utáni kis izgalomhullámot lovagolja meg a főszereplőnk. Emelkedett hangú zene, lassú kameramozgás, itt a tekintetek a fontosak. Egyszerűen izgalmas volt, mondhatom.

Még jobban érdekel? Itt az előzetes.

A nimfomániás 2. - pszichopornó a javából

Nem könnyű feladatra vállalkoztunk, amikor az első rész után megígértük, hogy beszámolunk a Nimfomániás második részéről. Az izgalmasnak tűnő előzetes ellenére egy olyan kollektíven nézett pszicho szoftpornót kaptunk, ami után nem volt jó érzés emberek között lenni, de még ránézni másokra sem. A két filmrész nagyban különbözik egymástól. Sok a válasz nélkül hagyott felmerülő kérdés, katarzis nélküli,értelmetlen a befejezés, ami ráadásul semmi felemelő, vagy lezáró benyomást nem nyújt. A legördülő stáblistát bámulva egyet biztosan megállapítottunk: sokkal rosszabbul éreztük magunkat akkor, mint a mozi előtt.

Kevés film van, amitől az ember kevesebb, miután megnézte, mint előtte. Még a gagyi hollywoodi filmekben is van egy-két vicc, kliségondolat, vagy banális mondanivaló, ami akárkinek átjön, aki csak egy-két percet lát belőle. Ez most azonban nagy csalódást okozott. Az egyedüli rész, ami élvezetes volt számomra az volt, hogy milyen párhuzamokat vonnak a nő szexualitás-központú élete és a klasszikus művészet között. A film fejezetcímei pedig kreatívak, és ötletesen kiválasztottak.
Még a közhelyes társadalomkritika sem adott olyan pluszt, amire végre ráfoghattuk volna: emiatt megérte ez a két óra az életünkből, a mozijegy áráról nem is beszélve.

Kultúr(?)Szerda

A mai KultúrSzerdában sajnos kevés a "kultúr". Azt is meg kell írni, ha valamiben csalódtunk egy kicsit, mint például most az Alternative Budapest kiállításban. A WestEndben található Kovács Péter, azaz KoPé ingyenes időszaki kiállítása, ami gondoltuk, már-már a street-art kategóriát is súrolhatta volna és egy kis kortárs művészetet hozhatott volna a fogyasztó társadalom vásárlásban elzombult tagjai számára - de nem. A téma pedig érdekes: Budapest híres vagy épp eldugott helyszínei egy kis Photoshoppal megbolondítva vicces képmontázsok által, hogy ezentúl jobban beinduljon az egyébként szunnyadó képzelőerőnk.

Az első csalódásunk akkor következett be, amikor megkérdeztük az egyik biztonsági őrt, hogy merre találjuk a kiállításunk helyét, azaz az A tornyot. Ekkor ő szépen elirányított minket az épületen kívülre, ahonnan külön bejáraton kellett bemennünk az A toronyhoz, ami tulajdonképpen egy irodaház közepes méretű előcsarnokát jelentette. Az ott talált portás kedvesen invitált minket, de ekkor jött a második csalódásunk. A tíz-tizenöt kép, ami kezdetleges módon volt kiállítva elhasznált festőállványokra, egyáltalán nem volt olyan üdítő látvány, mint reméltük. Egy-két kivételtől eltekintve, például a Petőfi-szobor helyén álló Batmantől és a Beatles híres Abbey Road-os képétől - amin most kivételesen a Keleti előtti zebrán megy át George Harrison, Ringo, McCartney, és Lennon - csupán technikai kivitelezésében és néha meg ötleteiben is szegényes összeállítást láthattunk.

Sajnáltuk, mert az ötlet maga nagyszerű: a megszokott mindennapos Budapest-képünket alaposan felpezsdíthette volna. Érdekes, mert ez már a második körben jelenik meg a civilben reklámgrafikus alkotótól, így lehet, hogy jövőre akár újabb montázsokkal gazdagszik az anyag. Mi azért adunk neki még egy esélyt, talán legközelebb! (És így a kultúrszerdás találkánk végén bevetettük magunkat a Westendbe, aminek egy szép kis ruha volt az eredménye :) )

Youtube

Revizor a mai magyar valóságban

Színházkedvelő (sőt imádó!) ismerősünk javaslatára választottuk ezt a darabot.  Még mielőtt megnéztük volna, egy hétvége alatt felfrissítettem az alap sztorit, és elolvastam az eredeti Gogol-művet. Közben kíváncsian vártam, mi lesz majd ebből a Vígszínház színpadán, idén, 2014-ben,  a mi kis magyar valóságunkban. Ugyanis Bodó Viktor rendező - aki a dramaturgiában is részt vett -  teljes mértékben aktualizálta a komédiát.

„Maiasított, magyarosított tragikomédia fifti-fiftiben, két részben, okosba’ „  hirdeti az alcím. Hisszük is, meg nem is. A végén meglátjuk.

A vidéki orosz városka helyett egy uszoda díszlete fogad bennünket, amire azonban remekül alkalmazták a darab poénjait, és a tragikusabb elemeket is. Az uszoda miértjét azonban a mai napig sem sikerült megfejteni – a lényeg, hogy működött.

A városka elöljárói, élükön Hegedűs D. Géza által alakított polgármesterrel nagy lázban égnek, mivel megtudják, hogy ellenőr érkezik hozzájuk, méghozzá inkognitóban. Természetesen mindenkinek van vaj a füle mögött: a közintézmények vezetői próbálják megsemmisíteni kisebb-nagyobb simlis ügyeiket. Tiszta sor, itthon is jól ismerjük az LCSH fogalmát: lop, csal, hazudik.

Ez a helyzet épp kapóra jön csípős-magyaros szájízű tragikomédiánk főhősének, Hlesztakovnak, aki éppen elszórakozván az összes atyai muníciót az adósságain csücsül a városkában félúton. A moszkvai aranyifjút alakító Lengyel Tamás édesapjához utazik le vidékre, és a nagy pénztelenségében rátalált a szerencse.

A természetesen "rengeteg" intelligenciával megáldott kisvárosi birtokosok kiszúrják, hogy bizonyosan ő lesz az a fedett revizor. Megkezdődik a szokásos tortúra: előbb burkoltan, később nyíltan ajánlanak fel kisebb, majd nagyobb összegeket a nagy tekintélyűnek hitt látogatónak, aki addigra tökéletesen belejött a felemelő szerepkörbe.

A bili persze kiborul, mivel a szélhámost nem csak a város vezetői szeretnék megnyerni maguknak, hanem a kereskedők is, az átlagpolgárok - csak épp teljesen ellenkező céllal. A kereskedők panaszai nyomán fény derül a megvesztegetésekre, a tisztviselők szinte kötelező lefizetéseire, a sok ezer rubel elherdált közpénzre.

Színészeink kiválóan alakítanak, a közönség is igen jól szórakozik, végülis komédiára szánták a szerda estéjüket. A komédia azonban szép lassan, szinte észrevétlenül haladt az alcímben megjelölt irányba. Az uszodamester a leengedett medencében bóklászva megállapítja: "Se jobbra, se balra nem lehet menni, középen meg nincsen semmi." Így inkább úgy dönt, hogy elsüllyed a középen található csatornába. Darabunk egyre inkább telítődik a mai vonatkozású kiszólásokkal fricskákkal, de jól is van ez így. Az ember akkor nevet a legőszintébben, ha saját magán is jóízűt tud szórakozni. A klasszikusok pedig éppen a mindig-aktualizálhatóságuk miatt azok, amik. Azt hiszem, még Gogol is élvezte volna.

A patthelyzet fokozódásával azonban, mintha megtört volna valami a színpadon. Félőrültek bagázsának tűnik az összkép, ahogy mindenki próbálja menteni a menthetőt a teljes összeomlástól. Az épp csak megcsillant moszkvai karrier, a bejutás az áhított felsőbb körökbe, az eddigi sikamlós ügyek és kicsinyes csalások dagonyájából való kilábalás néhány másodperc alatt hullott a semmibe. Városkánk elöljárói mélyebbre süllyedtek, mint amikor elkezdődött ez az igen furcsa nap. Ekkor már a nézőket sem kímélték, s a végkifejlet gondolatban letaszít minket is néhány percre, ahogyan őket is letaszította az élet.

"Mit röhögtök?" – ordítja a polgármester a nézőkre, az őrület pengeélen táncoló határán. „Na mit röhögtök? Magatokon röhögtök!!!

De itt mi már nem röhögtünk egyáltalán.

A képek forrása itt.